-avagy kalandozásaim Kárpátalján és azon is túl-
(2011.04.14-2011.04.17)
Itt írok a harmad(?)osztályú Lemberg-Munkácsi vonat asztalán, velem szemben pedig egy jó képességű, nem idén barnult fiatalember ül. Engem néz. Róla még lesz szó a továbbiakban. A tollam Lembergből való – a papír is –, de az előbbi már megjárta Budapestet is. Sokat utazott, még többet látott, milyen kár, hogy nem mesélhet… Vagy mégis? Dehogynem mesélhet, tegye most azt helyettem is.
Egy lembergi toll elbeszélései
Honnan is kezdhetném? Talán bemutatkozom, ha már ez a tróger elfelejtett bemutatni. Ukrán cserkészeknek készültem és március közepén kerültem mostani gazdám birtokába. Az illető nem ukrán, de legalább cserkész, és mint ilyen, nagy potyaleső is egy személyben. Hogy ne kelljen a kályhától kezdenem történetemet, előreugrom Ádámig és Éváig.
15 magyar cserkész dúlt végig ugyanezen az útvonalon – igaz személygépjárművel –március közepén, magyar, lengyel és ukrán cserkészeket megismerve, sok-sok tapasztalattal gazdagodva, hogy egyikük egy hónap elmúltával ismét visszatérjen, négy rövid szabadnapját a legjobban felhasználva. Hogy miért? Talán azért, mert megbabonázta az ország flórája és faunája? Talán a jól ismert ukrán-magyar barátságot akarta építeni? Talán csak ki akart kapcsolódni és az angol tudását fejleszteni (az arra legalkalmasabb helyen...)? Talán csak Valaki miatt indult ilyen messzi útra? Ki tudhassa aztat…
Furán alakult a márciusi külügyi portya utolsó estéje. Ki gondolta volna, hogy egy jól szituált, többszintes vendéglátóipari egység (értsd: kocsma) pár négyzetméternyi szabad tere két fanatikus cserkész és táncos megismerkedésével és mobilról ’bömbölő’ zenére történő táncával ér véget. (Nemigen harsogta még így se túl a termet betöltő diszkózenét.) Néhány levelet váltottak a fiatalok, aztán lehetőség adódott az újabb találkozásra, szerveződött egy cserkész kiruccanás Lembergbe, amit végül az indulást megelőző hétfőn mondtak le.
Hősünk épp egy békés tizenkétórás munka utolsó feladatait próbálta két vállra fektetni, amikor a rossz hír érkezett. Mivel – mit ad Isten – hősnőnk épp fent volt gtalkon (ez itt a reklám helye), gyorsan közölte is a hölggyel a dolgok állását, aki szintén elszomorodott. Megkezdődött a gondolkodás, és döntés született: Lembergbe el kell menni! El is kezdődött a szervezkedés olyan kettőt előre, egyet hátra stílusban, de mérhetetlen lelkesedéssel.
Lényeg, ami lényeg: csütörtök reggel fél 9-kor már a vonaton ültünk (mármint én csak a kolléga táskájában) egészen Ferihegyig, az utolsó budapesti megállóig, ahol meglepve konstatáltuk, hogy kéne útlevél is ehhez a mókához. Szerencsére a Jávor család ifjabb férfi tagja kisegített lányos zavarunkból, amennyiben elhozta a pásszportot ennek az akasztófavirágnak. Így esett, hogy fél 11-kor pont ugyanott tartottunk, mint mint két órával azelőtt: a nyíregyi IC budapesti végállomásán. A Nyírség központjából egy Beregszászra menő iránytaxiba csüccsentünk be, ami jelképes összegért a kárpátaljai kisváros főterén tett ki bennünket.
Fél 5-kor már a kopogtattunk a Sion Rádió Stúdiójának (csupa nagybetűvel!) ajtaján, ahol Zoltán mosolyogva várt. Azt azért nehezményezte egy csöppet, hogy barátja elfelejtett közölni vele egy apróságot. Mégpedig, hogy éhségében és szomjúságában azt sem tudja, hol alszik. Ezt egyébként a Birta család is díjazta úgy éjfél magasságában, amikor beestünk az ajtajukon a legőszintébb alázattal. Előtte azonban még megnéztük a Stúdiót, átrohantunk hangosítani a református ifjúsági evangelizációt, ahova még Gazdagrétről is érkezett lelkipásztor (igen, vele kellett volna jönni, de útlevél nélkül kínos lett volna…), és igen mély nyomot hagyott kis gazdám szívében.
Nem vetettük meg a nagy eseményre készült pirógot sem, inkább jó étvággyal beépítettük a szervezetünkbe. A református ifiház megtekintése után levegőt sem véve rohantunk vissza a stúdióba, ahol a csütörtök esti élő rádióműsorba nyerhettem bepillantást. Hullafáradtan, jócskán éjfél után estünk be a kétszer megvetett ágyba, éppen csak, hogy megzavarva a háziak nyugalmát.
A pénteki naptól kezdve másképp döntöttem a mesélő személyéről. Visszaveszem a szót a tollamtól, mert csak úgy lesz hiteles, ha mindent arra használnak, amire való. Az Agyat gondolkodásra, a Tollat pedig írásra. Szóval a fél 8-as kelés után röpke húsz percre elfoglaltam a fürdőszobát, a család őszinte örömére. Zoltán, nővére és bátyja társaságában nekirugaszkodott a fél 9-es röpzh-nak, míg én kicsit tekeregtem a városban, tovább amortizálva a szerkesztőség hadirokkant kerékpárját, majd pénzt váltottam a közben visszaérkező barátom segítségével. Többszöri nekifutásra megtaláltam a beregszászi ’buszpályaudvart’ is. Méretes pocsolya néhány büfével egy apró tér közepén, néhány kisbusszal megterhelve; mindenkinek ez jut eszébe a dologról? Igen, már nekem is. Elfogyasztottam egy kb. 120 Ft-nyi valutának megfelelő árú hotdogot káposztával (ott így fogyasztják!), vártam egy adagot a munkácsi buszra és fel is préselődtem rá.
Az út szépen fel lett újítva – ukrán viszonylatban. A gyakorlatban csak tettek egy halvány kísérletet a kráterek betömésére, így az kevésbé kelti egyfajta holdbéli táj benyomását. A magyar sofőrrel csak akkor kerültem kisebb összetűzésbe, amikor azt hitte, hogy a csomagommal együtt az egész biztosíték-tábláját magammal akarom hurcolni. Megnyugtattam, hogy inkább itt hagynám, mert a maga helyén sem kér enni, így is elég nehéz a táskám – majd könnyes búcsút vettünk egymástól és leszállás után megkerestem a munkácsi magyar cserkészlányokat.
Hogy kiket?! Persze, el is felejtettem, hogy velük is megbeszéltem egy röpke randevút. Végül fél óránál többet nem is várakoztattam őket, szóval örültek nekem piszkosul. Meg annak a ’valódi’ magyar csokinak is, amit a beregszászi piacon vettem nekik aznap. Az egyetlen apró szépséghibája az volt az édességnek, hogy ukrán volt rajta a felirat… Mivel a lányok cserkészcsapata vasárnap pont Budapestre készült, volt némi bevásárolnivalójuk, amiben lelkesen segítettem. Szerencsére nem keltettünk nagy feltűnést, hogy bolondságokat kiabálva bíztattam őket a leggiccsesebb terítők megvételére. Ment a szívatás oda vissza, de látszott, hogy értjük egymás poénjait. Nagyon szép délután volt, jól esett a sör is, amire a kedvenc helyükön hívtak meg. Kicsit nehéz szívvel szálltam fel a lembergi vonatra az ismeretlenbe indulván, és nagyon remél(t)em, hogy hamarosan újra találkozunk Zsuzsival és Ginával…
Felszálláskor a kalauz begyűjtötte a jegyemet, és a lányok mondták meg, hova üljek. Kicsit el voltam anyátlanodva, amikor két lépés után nemhogy az ülésem számát, de azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Ott álltam totál egyedül, a jegyem nélkül egy köztudottan problémás ország vonatán, ahol az oroszon kívül más idegen nyelvet nem beszélnek. Baj mégse lett belőle, szinte időben értünk Lembergbe, ahol hosszas peronbejárás után kimentem a bejárathoz. Itt már várt rám a fent említett hölgy. Most majdnem írtam jellemzést, hogy miért is...
...de ezt most hagyjuk. Mindenesetre bő 40 percet utaztunk hozzájuk gyalog és egy kis busszal is. Lembergben csak kisbuszok közlekednek, 2 griveny egy vonaljegy (~50 Ft), de nincs bérlet. A további elmebeteg leírásoktól most megkímélem az olvasót. Natalka egész barátságos, kertvárosi részen lakik anyukájával és öccsével. Finom vacsorát kaptunk még 11 után (nekem egy órával kevesebb volt, azaz a vonatra való felszállás 5 másodperce alatt egy órát öregedtem = időeltolódás), utána eltettük magunkat másnapra. Legőszintébb sajnálatomra nem tudtam meggyőzni őt arról, hogy a matracot alvás céljára hoztam, kénytelen voltam az ágyában aludni. A rossz nyelvek megfékezésére: ő kint aludt egy másik szobában, anyukájával. A szoba berendezésére, illetve a lakás felosztására a továbbikban nem térnék ki, az ellátásról meg csak annyit, hogy összesen négy meleg ételt fogyasztottam el náluk örömmel, hiszen még a hal is ízletes volt, amit nagyon nem szeretek.
Szombaton napközben a 99 éves ukrán (Plast) cserkészetet ünnepeltük, ahol sok kedves ismerősre tettem szert. Főleg angolul gagyogtunk, de találkoztam német szakos cserkészlányokkal is, akikkel szinte felüdülés volt németül csevegni. Hosszas készülődés után görög-katolikus szertartáson áldották meg a zászlókat, majd egy számomra a Nemzeti Múzeumra emlékeztető helyen tartották a túl hosszas fogadalomtételt. Nagy élményt jelentett ezzel szemben, ahogy végigmeneteltünk hatos sorokban a városon, a forgalmat is a mi kedvünkért állították le. 2 után végeztünk, visszavedlettünk civilbe (sajnos én eredetileg is abban voltam, mert nem volt nálam egyenruha) és megebédeltünk az egyetemisták egyik kedvenc, bár nem is olyan meglepően olcsó helyén. Viszont tényleg finom volt. Utána városnézés következett, miközben állandóan újabb cserkészekbe botlottunk a belső részeken. Két-három lány kísérgetett közben, bár a srácok nagyon óvtak tőlük. Jártunk a főtéren egy magas toronyban, több kávézóban, miközben megtekintettük a főbb nevezetességeket. Ezután megvettük nagyjából 200 Ft-tal drágábban a vonatjegyet vissza Munkácsra. Az este alternatív tábortűzzel zárult, ahol – bár nem volt nagy durranás – érdekes eszmecserébe bocsátkoztam egy ukrán sráccal (végre nem csak lányok...). Este 11 körül értünk megint haza, ahol rövid vacsora és e-mail-nézegetés után nyugovóra is tértem.
Vasárnap 10.10-kor indult a vonatom, úgyhogy korán keltünk, megköszöntem a tényleg szívélyes vendéglátást (az ajándékot már az elején átadtam), majd kikocogtunk az állomásra. Útközben még találkoztunk egy cserkészlánnyal, aki sajnálkozott, hogy márciusi ismerettségünket távollétében (portyázott valahol a hétvégén) nem fűzhettük szorosabbra. A vonatutat nem taglalnám, a velem szemben ülő cigánygyerekről (18) kiderült, hogy Oroszországban volt dolgozni, de nem fizették ki végül, magyar volt és Beregszász környékére tartott. Hetet-havat összehordott és megesett rajta a naiv kis szívem, támogattam egy kis pénzzel. Talán nagy marhaság volt, tudjuk be nagyböjti jó cselekedetnek.
A vonat, meglepődésemre, most is pontos volt, így semmi nem tartott vissza attól, hogy átsétáljak a buszpályaudvarra, ami majdnem olyan messze volt, mint Esztergomban a két hasonló műintézmény. A buszt is drágábban mérték 40 kopekkel (váltópénz), valamiből biztos fenn kell tartani a buszállomást is. Annyi volt közös az idefele utamhoz képest, hogy ez a busz is zsúfolásig megtelt, igaz ki is maradt az előző, és vasárnap délután volt, amikor mindenki utazik. Megismerkedtem egy ottani magyar lánnyal, aki Beregszászon tanult, jót beszélgettünk azalatt a majd teljes óra alatt (40 km...), aztán a Studió felé vettem az irányt, ami meglepetésemre zárva volt. Kisebb bizonytalan ténfergés után betértem a református templomba, ahol már régóta zajlott az istentisztelet. Bent is maradtam, igencsak aggódva ugyan, mert az utolsó vonatom 18.35-kor ment Nyíregyházáról, és 16 óra volt.
17.25-kor ért véget a műsor, összeszedtem Zolit, visszaváltottam a pénzem maradékát, kifizettem neki a benzinköltséget, ha már levitettem magam a határhoz. Gyalog mentem át, a kétszer fél liter Nemiroff és a 2 sör nem okozott gondot még a magyar vámosnak sem. Közben szereztem fuvart Pestre, több, mint fél órát vártam is rá utána a határ túloldalán. 22 órakor tettek ki a Stadionoknál, ami gyors és kényelmes volt, de a 3000 Ft – amit csak kiszálláskor közöltek velem – nagyon rosszul esett. Nem mintha sok lett volna, csak az elv. Beregszásziak voltak félig, biztos innen az ötlet, de bár meg vagyok győződve az anyaországiak számtalan hibájáról, róluk biztos nem feltételeztem volna, hogy lehúznak a benzindíjjal. Mindegy, kifizettem, végül is hazaértem úgy, hogy másnap munkába mehessek. Rémes nagy kedvvel...
Summa summárum: nagy élmény volt, bármikor elindulnék újra, és csak kevés dolgot csinálnék másképp. Szeretnék legközelebb motorral menni, egy haverral már be is merném vállalni a dolgot. Csak buzdítani tudok mindenkit, hogy vágjon bele nyugodtan hasonló kalandokba, mert nem fogja megbánni!
