A munkálkodásról nem ejtettem szót, csak érintőlegesen. A bárpult mögött alig két hetet töltöttem csak el, ami elég volt arra, hogy nap-nap után teljesen lefárasszon, de ahhoz kevés, hogy érdemi tudás birtokába kerüljek. Jó kapcsolatban váltunk el közös megegyezéssel, nekem nagy kő esett le a szívemről, mert egyre több tanítvánnyal gyarapodom, és alig tudtam időt találni a heti két alkalommal járók számára. Most 15 ember tisztel meg bizalmával, akiknek nagyobb része hetente csak egyszer jár, de szépen készülnek és ennek szerencsére látszatja is van. Ha készülnek!^^  

Közben jártunk megint Kolozsváron a THT-n, ami remekül sikerült, mindkét éjjel igen jót mulattunk és a gálaműsor is lekötött, bár az ilyen tevékenységeket (is) szívesebben űzöm, mint nézem. A Heltaiban sok ismerőssel találkoztam, Pestről és Erdélyből is rengetegen jöttek szerencsére. Igyekeztünk kirúgni a hámból, de egy kis veszekedésért se mentünk a szomszédba…

Mivel az idő vasfoga kissé elrepült blogom felett, csak emlékképeket, hangulatfoszlányokat tudok felidézni. Jártam például fogászaton, több körben is. Egy focis haverom hívott kísérleti nyúlnak egy kiadós fogtömésre. Gondoltam csak nem fúr belém extra lyukat, így belementem a dologba. Az egyetemi klinikával az ismerkedést 5 lejes (350 JMF) alapon kezdtem, így épülve mélyen a rendszerbe. A gyakorlóterem remekül fel volt szerelve, csak az alapvető cikkek hiányoztak, úgy mint öblítő-pohár, tömőanyag és társai. Nem vagyok szívbajos, így kedvtelve néztem a csinos és kevésbé csinos fogászhallgató leányzókat – meg ők is engem, bár többeket talán frusztrált volna, hogy egy kisebb reguláris hadsereg figyeli a fogában egyre mélyülő lyukat. Hosszas könyörgésre a prof is odakukkantott, s hosszasabb tépelődés után ideiglenes tömést kaptam, mert „ezt a fogat gyökérkezelni kell” . Na, mondom, más se hiányzott. Kaptam időpontot egy rezidens hallgatóhoz, csináltattam röntgent, visszamentem két nap múlva. Szerencsére megúsztam egy nagy és mély töméssel, illetve kettővel, mert a szomszéd fogra is ráhúzódott a caries (ugye, a latinos műveltség…). Bár a röntgen alapjába véve drága volt egy ezresért, de két tömés 2800-ért még nem vágott földhöz. Hát még, ha diák lettem volna – a feléből is megújulok!

Pár hete szabályos közelharcot vívott értem két végzős fogászhallgató, hogy fogazatomat megszabadítsa a fogkő támadásától. Végül lakótársam, Attila nyert – ugye a hazai pálya előnyei. A kezelőhelység nem telt meg felszereléssel, de tisztességes munkát végzett: a fogaim alapszíne kezd közelíteni a fehérhez, és hol van még a karácsony!

Bár a mostani bejegyzést pont a négynapos pesti látogatásom alatt írom, a téma mégis a címben szereplő gyönyörű erdélyi szász város, ahol egy hétvégét tölthettünk el kedves vendéglátóinkkal. Az Ars Hungarica elnevezésű magyar fesztivál majdnem egy teljes hétig zajlott, és meghívott vendégként vettünk részt az igényesebbnél igényesebb programokon. A Góbé zenekar koncertjét az ínyenceknek nem kell bemutatnom, utána még belefért a péntek estébe egy kis népies-könnyű koncert egy zongorista-énekesnő duóval. Finom vacsorát kaptunk és megdöbbenve foglaltuk el a város szívében, a gyönyörű főtéren fekvő hotel egyik impozáns bútorokkal berendezett szobáját. Másnap kipihenten fogyasztottuk el a szálloda éttermében tartalmas (és remek!) villásreggelinket és Gyöngyi vezetésével megtekintettük a várost. Tényleg, mintha egy darab NO-ba csöppentünk volna, szépen rendben tartott, illetve felújított házak, négykörös védőfal, megannyi látnivaló kápráztatott el bennünket. A gyermekprogramra nem mentünk, hanem a finom ebéd után elkezdtünk készülni az esti bálra. A Góbéval a jókedv adott volt, mi pedig Kingával igyekeztünk a megjelent vendégeket táncra invitálni. Jelentem, igyekezetünket siker koronázta, a visszajelzések alapján igazán jó hangulatú estét töltöttünk el a helyiekkel, számtalan kisgyerek nagy örömére. Nem felejthetjük el azonban a szentgyörgyi amatőr színtársulat Rejtő-komédiáit sem, melyekből mindhárom mosolyt csalt arcunkra. Vasárnap folytattuk a városnézést, múzeumoztunk és közös ebéd, illetve könnyes búcsú után a sűrű havazásban hazafelé vettük az irányt.

Hálásan köszönjük a szervezőknek, elsősorban Gyöngyinek és Leventének a temérdek munkát, energiát, lelkesedést és szeretetet, melyet önkéntesként erre a csodálatos rendezvényre szántak. Nagyszeben megér egy hétvégét, látogassuk meg minél többen!

Megint egy évvel öregebb lettem, s bölcsebb is talán... Na jó, ne túlozzunk, inkább csak az előbbi. Jól esett a sok megemlékezés, az ajándékok, még Erikától is kaptam egy tábla csokit. A sok tanítvány után Szívecskémnek hála fenséges lasagne, remek szülinapi torta és finom bor koronázta meg a napomat. Mivel egyesek szerint kicsit le vagyok rongyolódva, kaptam szép pulcsit és nadrágot is, azóta vigyáznom kell, mert sajnos mindenki engem akar. Főleg, mióta a fodrászhoz is tettem egy görbe kitérőt. Jártunk fent a Somos-tetőn, ami egy kicsit hajaz a Normafára, mindenesetre remek futópálya és szabadtéri sporteszközök tárháza a hely. A hétfői táncházak nem múltak el nyomtalanul, a báros munka viszont igen. De ez már a következő rész tartalmából...

Elérkezett az idő, pénteken megkaptam az ideiglenes - 5 évre szóló - tartózkodási engedélyt, relatíve gyorsan elkészült és szép színes! Ha mondjuk érkezésemkor felhívom a magyar konzulátust a szinte korlátlan telefonálási lehetőségemmel, akkor már az első héten megszerezhettem volna, nem nagy truváj... Szerződést kötni viszont csak kedden tudtam, és szerdán dolgoztam először végig a 12 órát, amit pénteken félig, és vasárnap egy az egyben meg tudtam ismételni. Nem lephetek meg senkit azzal, hogy iszonyúan elfáradtam, hiszen június közepe-vége óta valójában nem dolgoztam semmit, ha nem számítjuk a magántanítványokat - ezt szerencsére nem tartom "munkának". Egyre több terméket tudok elkészíteni, de főleg a hűtő feltöltése, mosogatás és kávéfőzés tartozik a feladataim közé. Akinek van rálátása a vendöglátásra - nekem ugye nem volt -, az tudja, hogy az alapfizetésből senki nem (könnyen) él meg, a vendégek jóindulatára vagyunk utalva, amit az borravaló, jatt, vagy itteni kifejezéssel csubuk formájában hoz a tudomásunkra. Ezt a Piafban a pincérek becsületesen leadják, és szigorú szabály szerint mindenki %-os arányban részesül belőle. A bársegéd a tápláléklánc alján helyezkedik el... Nem baj, van motiváció a báros szakma mielőbbi elsajátítására. Közben magántanítványok is jelentkeznek, nem panaszkodom.

Bréking: úgy tűnik, van lehetőség dolgos magyar állampolgárként a román állam adóbevételét is növelve legális munkát vállalni. Tegnap Kinga megjárta a poklot és kiderítette, hogy mégsem kell lakcím (illetve azt bemondásra is elhiszik), de kell bankszámla 200 lejjel (14.000 JMF), EU-s kék TB-kártya és valamilyen számomra érthetetlen banki igazolás. A pénz csak biztosíték, nem veszik le róla. Igazából már csak az erkölcsi bizonyítványt hiányolom, esetleg egész alakos ultrahang-felvételt kérhetnének. Ma megcsináltuk a bankszámlát a Banca Transilvania-nál, miután a többi bank pofátlanul drágább, holnapra elkészítik az igazolást, amivel roboghatok be a bendőségre kora délelőtt. Péntek délutánra lesz arc-, és ujjlenyomat felismerős igazolványom - vagy valami hasonló. 

A hétfői táncház fergeteges volt, tanítással és nüansznyi szünettel a táncok között. Mondjuk a 6 lejes Ursus-t erősen sokallottam, de semmi sem lehet tökéletes. Ma már el kell jutnunk úszni vagy táncolni, mert ványadt testem nagyon kívánja a mozgást.

Gondolom senkit nem fogok meglepni - adódtak gondok. Az anyakönyvi kivonat édesanyámnak hála meglett, az orvosi alkalmassági kisebb anomáliákkal (utálom a székletvizsgálatot :D) és 38 lej befizetésével megoldódott, de a szerződéshez persze ideiglenes tartózkodási engedélyt (flotant) kérnek. Ehhez szükséges lakcím, amit igazolni kell. Jobb helyeken erre való a lakás/szoba bérleti szerződése. Már ahol van, mert itt olyat nem írnak a 43 (!) százalékos adója miatt. 3 szobás lakásban béreljük az egyik szobát, viszonylag jó áron, de valahogy a szerződés fejében sincs kedvünk jóval többet fizetni. Senki nem érti, miért... Két opció van: Kedvesem szüleihez jelentkezem be Románia másik végébe, vagy a tulaj ír csak a szoba kiadásáról szerződést. Persze, amíg egy helyben toporgunk, addig nincs munkaszerződés és munka sem. Jelentkeztem ugyan egy felnőttképzési intézetnél német tanárként, ahol jól fogadtak, de ott sem a napokban fogok munkát kapni. Az eddigi aranyos magántanítványok jelentik a fényt a legális munka sötét, ámde jól megadóztatott világában. Jó hír viszont, hogy hamarosan lesz asztalunk. Csak jól esik napközben kimászni az ágyból... :)

Csütörtök este 9-kor érkeztünk új otthonunkhoz. A tulaj már várt, megmutatta a szobát, átadta a kulcsot, mi jeleztük igényünket egy íróasztalra, amit megígért és távozott. A tetőig pakolt Cordoba örömmel szabadult meg terhétől, mi meg szorgos hangyaként szaladgáltunk a 2x2 sávos út két oldala között, hogy komisz terheinket a lift egészségre súlyosan káros hatásától megkímélt társasházunk negyedik emeletére szállítsuk. Szerencsére ez a csomagnak csak egy része volt, másnap még érkezett Kinga kolijából 10-12 aprócska doboz. Egyik lakótársunk, akit nevezzünk az egyszerűség kedvéért Attilának – mert úgy hívják -, ügyesen ezután érkezett meg, de a másnapi menetet már ő sem úszhatta meg. Érkezésünket némi házipálinkával ünnepeltük meg hármasban, majd szennyes kis testünket forró zuhanyban részesítettük és álomra hajtottuk fejünket. 

Pénteken Kinga reggel már egyetemre ment, mely szerencsére nincs messze lakásunktól. Ezalatt felhívtam pár nyelviskolát és egyéb magyar oktatási intézményt, hogy jelezzem – új német tanár jelent meg a vásárhelyi munkaerőpiacon. Mivel az előző napokban kisebb plakátot is készítettünk, ezeket elkezdtük kihelyezni a város különböző pontjain. Délután Kinga csomagjait kezdtük összeszedni, közben több körös interjún vettem részt egy pincér-állás megszerzése érdekében. Két kör között például önéletrajzot nyomtattam, mert az is hasznos tud lenni az állásjelentkezések során. A dobozok bezsúfolódtak a kocsiba én meg a főnök úr irodájában hosszas várakozás után zöld utat kaptam a próbanaphoz. A két csinos manager-lány elmondott pár keresetlen gondolatot a szakmáról. Mindannyian tudtuk, hogy az Isten is erre teremtett, hiszen sem az ország nyelvét nem bírom, se szakmai tapasztalattal nem rendelkezem. A szombati próbanapban megegyezve elbúcsúztunk egymástól, hogy a korábban már említett kipakolás is kezdetét vehesse.

Otthon rámolás, takarítás volt a fő program péntek este és szombat délelőtt is. A sötét éjszakában csak a feledhetetlen oreós fánk gyújtott fényt, amivel Kedvesem lepett meg. Délután mentem a kávézóba, megtapasztaltam a feladat súlyosságát, de nem hagytam magam elkeseríteni. Hétfőre ígértek telefont, amiből kedd lett végül, de szerda délelőtt ismét szívesen láttak. Végül bárosként kapok állást, ezt a poént már előre le tudom lőni. Egy nagyon szimpatikus és jóérzésű srác kezdte el betanításomat, ami aktuális munkaerő hiányában inkább mosogatásba torkollott, de 1-2 alapvető dolgot így is megtudtam szerencsére. Üzleti ajánlatomat, miszerint maradok estig, ha fizetnek, a managerek elutasították. Nem is tudják, mit vesztettek… A személyimet már lemásolták, de a keresztlevelemet aligha fogják kézbe kapni, mert azt speciel otthon hagytam. Mondjuk itt azzal igazolod, h egyáltalán megszülettél – lehet, hogy mégis csak születési anyakönyvi kivonatot kéne vadásznom?

Méltatlanul hanyagolt blogomat ismét megpróbálom tartalommal megtölteni, ha már lehetőségem adódott egy évet Marosvásárhely városában tölteni.

Az erdélyi indulást megelőzően én csütörtökön, Kinga pénteken ért haza Palermóból, az estét a Rácskertnek szenteltük, szombat este  pedig egy remek búcsúbulival örvendeztetett meg barátaimnak és tisztelőimnek hada. Ezt ezúton is köszönöm, a tárgyi ajándékoknak is örültem, főleg azoknak, amelyekkel Kedvesem másnap még egyszer meg tudott lepni… Vasárnap nem bírtunk magunkkal és egy esküvőn tanítottunk némi moldvai táncot a násznépnek Budapest másik végén. A babérokat learatva átverekedtük magunkat a családi uzsonnán és éjszakába nyúló pakolással zártuk a mókát. Másnap Kinga a bankba, én a gumishoz mentem, hogy a vadonatúj (teljesen elnyűtt) téli gumiszettet felpattintsuk az autóra. A fölösleges/nyári ruhadarabokat anyukámnál helyeztük el és búcsúzóul Nagyinál palacsintáztunk egy fergetegeset. Utána azért visszamentünk és bedobtuk a fölöslegesen elhozott pincekulcsot, hátha anyukám használná még az elkövetkező hónapokban. A nagykárolyi út eseménytelenül telt, egyetlen román jóember sem próbált megölni a halál (4-es) úton. A debreceni kávé után kicsit felpörögve érkeztünk a határhoz, ahol a határőrök kis szerencsével mégis lemondtak a csomag-, és utastér teljes kipakoltatásáról. Jól esett a finom vacsora és a puha ágyikó is a mozgalmas nap után. És – valamiért – még pálinkát sem ittunk. Megbocsáthatatlan könnyelműség!

-avagy kalandozásaim Kárpátalján és azon is túl-

(2011.04.14-2011.04.17)

Itt írok a harmad(?)osztályú Lemberg-Munkácsi vonat asztalán, velem szemben pedig egy jó képességű, nem idén barnult fiatalember ül. Engem néz. Róla még lesz szó a továbbiakban. A tollam Lembergből való – a papír is –, de az előbbi már megjárta Budapestet is. Sokat utazott, még többet látott, milyen kár, hogy nem mesélhet… Vagy mégis? Dehogynem mesélhet, tegye most azt helyettem is.

Egy lembergi toll elbeszélései

            Honnan is kezdhetném? Talán bemutatkozom, ha már ez a tróger elfelejtett bemutatni. Ukrán cserkészeknek készültem és március közepén kerültem mostani gazdám birtokába. Az illető nem ukrán, de legalább cserkész, és mint ilyen, nagy potyaleső is egy személyben. Hogy ne kelljen a kályhától kezdenem történetemet, előreugrom Ádámig és Éváig.

            15 magyar cserkész dúlt végig ugyanezen az útvonalon – igaz személygépjárművel –március közepén, magyar, lengyel és ukrán cserkészeket megismerve, sok-sok tapasztalattal gazdagodva, hogy egyikük egy hónap elmúltával ismét visszatérjen, négy rövid szabadnapját a legjobban felhasználva. Hogy miért? Talán azért, mert megbabonázta az ország flórája és faunája? Talán a jól ismert ukrán-magyar barátságot akarta építeni? Talán csak ki akart kapcsolódni és az angol tudását fejleszteni (az arra legalkalmasabb helyen...)? Talán csak Valaki miatt indult ilyen messzi útra? Ki tudhassa aztat…

            Furán alakult a márciusi külügyi portya utolsó estéje. Ki gondolta volna, hogy egy jól szituált, többszintes vendéglátóipari egység (értsd: kocsma) pár négyzetméternyi szabad tere két fanatikus cserkész és táncos megismerkedésével és mobilról ’bömbölő’ zenére történő táncával ér véget. (Nemigen harsogta még így se túl a termet betöltő diszkózenét.) Néhány levelet váltottak a fiatalok, aztán lehetőség adódott az újabb találkozásra, szerveződött egy cserkész kiruccanás Lembergbe, amit végül az indulást megelőző hétfőn mondtak le.

Hősünk épp egy békés tizenkétórás munka utolsó feladatait próbálta két vállra fektetni, amikor a rossz hír érkezett. Mivel – mit ad Isten – hősnőnk épp fent volt gtalkon (ez itt a reklám helye), gyorsan közölte is a hölggyel a dolgok állását, aki szintén elszomorodott. Megkezdődött a gondolkodás, és döntés született: Lembergbe el kell menni! El is kezdődött a szervezkedés olyan kettőt előre, egyet hátra stílusban, de mérhetetlen lelkesedéssel.

            Lényeg, ami lényeg: csütörtök reggel fél 9-kor már a vonaton ültünk  (mármint én csak a kolléga táskájában) egészen Ferihegyig, az utolsó budapesti megállóig, ahol meglepve konstatáltuk, hogy kéne útlevél is ehhez a mókához. Szerencsére a Jávor család ifjabb férfi tagja kisegített lányos zavarunkból, amennyiben elhozta a pásszportot ennek az akasztófavirágnak. Így esett, hogy fél 11-kor pont ugyanott tartottunk, mint mint két órával azelőtt: a nyíregyi IC budapesti végállomásán. A Nyírség központjából egy Beregszászra menő iránytaxiba csüccsentünk be, ami jelképes összegért a kárpátaljai kisváros főterén tett ki bennünket.

Fél 5-kor már a kopogtattunk a Sion Rádió Stúdiójának  (csupa nagybetűvel!) ajtaján, ahol Zoltán mosolyogva várt. Azt azért nehezményezte egy csöppet, hogy barátja elfelejtett közölni vele egy apróságot. Mégpedig, hogy éhségében és szomjúságában azt sem tudja, hol alszik. Ezt  egyébként a Birta család is díjazta úgy éjfél magasságában, amikor beestünk az ajtajukon a legőszintébb alázattal. Előtte azonban még megnéztük a Stúdiót, átrohantunk hangosítani a református ifjúsági evangelizációt, ahova még Gazdagrétről is érkezett lelkipásztor (igen, vele kellett volna jönni, de útlevél nélkül kínos lett volna…), és igen mély nyomot hagyott kis gazdám szívében.

Nem vetettük meg a nagy eseményre készült pirógot sem, inkább jó étvággyal beépítettük a szervezetünkbe. A református ifiház megtekintése után levegőt sem véve rohantunk vissza a stúdióba, ahol a csütörtök esti élő rádióműsorba nyerhettem bepillantást. Hullafáradtan, jócskán éjfél után estünk be a kétszer megvetett ágyba, éppen csak, hogy megzavarva a háziak nyugalmát.

            A pénteki naptól kezdve másképp döntöttem a mesélő személyéről. Visszaveszem a szót a tollamtól, mert csak úgy lesz hiteles, ha mindent arra használnak, amire való. Az Agyat gondolkodásra, a Tollat pedig írásra. Szóval a fél 8-as kelés után röpke húsz percre elfoglaltam a fürdőszobát, a család őszinte örömére. Zoltán, nővére és bátyja társaságában nekirugaszkodott a fél 9-es röpzh-nak, míg én kicsit tekeregtem a városban, tovább amortizálva a szerkesztőség hadirokkant kerékpárját, majd pénzt váltottam a közben visszaérkező barátom segítségével. Többszöri nekifutásra megtaláltam a beregszászi ’buszpályaudvart’ is. Méretes pocsolya néhány büfével egy apró tér közepén, néhány kisbusszal megterhelve; mindenkinek ez jut eszébe a dologról? Igen, már nekem is. Elfogyasztottam egy kb. 120 Ft-nyi valutának megfelelő árú hotdogot káposztával (ott így fogyasztják!), vártam egy adagot a munkácsi buszra és fel is préselődtem rá.

Az út szépen fel lett újítva – ukrán viszonylatban. A gyakorlatban csak tettek egy halvány kísérletet a kráterek betömésére, így az kevésbé kelti egyfajta holdbéli táj benyomását. A magyar sofőrrel csak akkor kerültem kisebb összetűzésbe, amikor azt hitte, hogy a csomagommal együtt az egész biztosíték-tábláját magammal akarom hurcolni. Megnyugtattam, hogy inkább itt hagynám, mert a maga helyén sem kér enni, így is elég nehéz a táskám – majd könnyes búcsút vettünk egymástól és leszállás után megkerestem a munkácsi magyar cserkészlányokat.

Hogy kiket?! Persze, el is felejtettem, hogy velük is megbeszéltem egy röpke randevút. Végül fél óránál többet nem is várakoztattam őket, szóval örültek nekem piszkosul. Meg annak a ’valódi’ magyar csokinak is, amit a beregszászi piacon vettem nekik aznap. Az egyetlen apró szépséghibája az volt az édességnek, hogy ukrán volt rajta a felirat… Mivel a lányok cserkészcsapata vasárnap pont Budapestre készült, volt némi bevásárolnivalójuk, amiben lelkesen segítettem. Szerencsére nem keltettünk nagy feltűnést, hogy bolondságokat kiabálva bíztattam őket a leggiccsesebb terítők megvételére. Ment a szívatás oda vissza, de látszott, hogy értjük egymás poénjait. Nagyon szép délután volt, jól esett a sör is, amire a kedvenc helyükön hívtak meg. Kicsit nehéz szívvel szálltam fel a lembergi vonatra az ismeretlenbe indulván, és nagyon remél(t)em, hogy hamarosan újra találkozunk Zsuzsival és Ginával…

Felszálláskor a kalauz begyűjtötte a jegyemet, és a lányok mondták meg, hova üljek. Kicsit el voltam anyátlanodva, amikor két lépés után nemhogy az ülésem számát, de azt is elfelejtettem, hogy fiú vagyok-e, vagy lány. Ott álltam totál egyedül, a jegyem nélkül egy köztudottan problémás ország vonatán, ahol az oroszon kívül más idegen nyelvet nem beszélnek. Baj mégse lett belőle, szinte időben értünk Lembergbe, ahol hosszas peronbejárás után kimentem a bejárathoz. Itt már várt rám a fent említett hölgy. Most majdnem írtam jellemzést, hogy miért is...

...de ezt most hagyjuk. Mindenesetre bő 40 percet utaztunk hozzájuk gyalog és egy kis busszal is. Lembergben csak kisbuszok közlekednek, 2 griveny egy vonaljegy (~50 Ft), de nincs bérlet. A további elmebeteg leírásoktól most megkímélem az olvasót. Natalka egész barátságos, kertvárosi részen lakik anyukájával és öccsével. Finom vacsorát kaptunk még 11 után (nekem egy órával kevesebb volt, azaz a vonatra való felszállás 5 másodperce alatt egy órát öregedtem = időeltolódás), utána eltettük magunkat másnapra. Legőszintébb sajnálatomra nem tudtam meggyőzni őt arról, hogy a matracot alvás céljára hoztam, kénytelen voltam az ágyában aludni. A rossz nyelvek megfékezésére: ő kint aludt egy másik szobában, anyukájával. A szoba berendezésére, illetve a lakás felosztására a továbbikban nem térnék ki, az ellátásról meg csak annyit, hogy összesen négy meleg ételt fogyasztottam el náluk örömmel, hiszen még a hal is ízletes volt, amit nagyon nem szeretek.

Szombaton napközben a 99 éves ukrán (Plast) cserkészetet ünnepeltük, ahol sok kedves ismerősre tettem szert. Főleg angolul gagyogtunk, de találkoztam német szakos cserkészlányokkal is, akikkel szinte felüdülés volt németül csevegni. Hosszas készülődés után görög-katolikus szertartáson áldották meg a zászlókat, majd egy számomra a Nemzeti Múzeumra emlékeztető helyen tartották a túl hosszas fogadalomtételt. Nagy élményt jelentett ezzel szemben, ahogy végigmeneteltünk hatos sorokban a városon, a forgalmat is a mi kedvünkért állították le. 2 után végeztünk, visszavedlettünk civilbe (sajnos én eredetileg is abban voltam, mert nem volt nálam egyenruha) és megebédeltünk az egyetemisták egyik kedvenc, bár nem is olyan meglepően olcsó helyén. Viszont tényleg finom volt. Utána városnézés következett, miközben állandóan újabb cserkészekbe botlottunk a belső részeken. Két-három lány kísérgetett közben, bár a srácok nagyon óvtak tőlük. Jártunk a főtéren egy magas toronyban, több kávézóban, miközben megtekintettük a főbb nevezetességeket. Ezután megvettük nagyjából 200 Ft-tal drágábban a vonatjegyet vissza Munkácsra. Az este alternatív tábortűzzel zárult, ahol – bár nem volt nagy durranás – érdekes eszmecserébe bocsátkoztam egy ukrán sráccal (végre nem csak lányok...). Este 11 körül értünk megint haza, ahol rövid vacsora és e-mail-nézegetés után nyugovóra is tértem.

            Vasárnap 10.10-kor indult a vonatom, úgyhogy korán keltünk, megköszöntem a tényleg szívélyes vendéglátást (az ajándékot már az elején átadtam), majd kikocogtunk az állomásra. Útközben még találkoztunk egy cserkészlánnyal, aki sajnálkozott, hogy márciusi ismerettségünket távollétében (portyázott valahol a hétvégén) nem fűzhettük szorosabbra. A vonatutat nem taglalnám, a velem szemben ülő cigánygyerekről (18) kiderült, hogy Oroszországban volt dolgozni, de nem fizették ki végül, magyar volt és Beregszász környékére tartott. Hetet-havat összehordott és megesett rajta a naiv kis szívem, támogattam egy kis pénzzel. Talán nagy marhaság volt, tudjuk be nagyböjti jó cselekedetnek.

A vonat, meglepődésemre, most is pontos volt, így semmi nem tartott vissza attól, hogy átsétáljak a buszpályaudvarra, ami majdnem olyan messze volt, mint Esztergomban a két hasonló műintézmény. A buszt is drágábban mérték 40 kopekkel (váltópénz), valamiből biztos fenn kell tartani a buszállomást is. Annyi volt közös az idefele utamhoz képest, hogy ez a busz is zsúfolásig megtelt, igaz ki is maradt az előző, és vasárnap délután volt, amikor mindenki utazik. Megismerkedtem egy ottani magyar lánnyal, aki Beregszászon tanult, jót beszélgettünk azalatt a majd teljes óra alatt (40 km...), aztán a Studió felé vettem az irányt, ami meglepetésemre zárva volt. Kisebb bizonytalan ténfergés után betértem a református templomba, ahol már régóta zajlott az istentisztelet. Bent is maradtam, igencsak aggódva ugyan, mert az utolsó vonatom 18.35-kor ment Nyíregyházáról, és 16 óra volt.

17.25-kor ért véget a műsor, összeszedtem Zolit, visszaváltottam a pénzem maradékát, kifizettem neki a benzinköltséget, ha már levitettem magam a határhoz. Gyalog mentem át, a kétszer fél liter Nemiroff és a 2 sör nem okozott gondot még a magyar vámosnak sem. Közben szereztem fuvart Pestre, több, mint fél órát vártam is rá utána a határ túloldalán. 22 órakor tettek ki a Stadionoknál, ami gyors és kényelmes volt, de a 3000 Ft – amit csak kiszálláskor közöltek velem – nagyon rosszul esett. Nem mintha sok lett volna, csak az elv. Beregszásziak voltak félig, biztos innen az ötlet, de bár meg vagyok győződve az anyaországiak számtalan hibájáról, róluk biztos nem feltételeztem volna, hogy lehúznak a benzindíjjal. Mindegy, kifizettem, végül is hazaértem úgy, hogy másnap munkába mehessek. Rémes nagy kedvvel...

            Summa summárum: nagy élmény volt, bármikor elindulnék újra, és csak kevés dolgot csinálnék másképp. Szeretnék legközelebb motorral menni, egy haverral már be is merném vállalni a dolgot. Csak buzdítani tudok mindenkit, hogy vágjon bele nyugodtan hasonló kalandokba, mert nem fogja megbánni!

Goethe híres regénye nem tartozott a kedvenc olvasmányaim közé. Németül neki se fogtam, magyarul is hosszas küszködés után, több részletben olvastam el, de ez itt most nem a reklám helye. Szerencsére lelkesedésemből kifolyólag rituális öngyilkosságot sem követtem el, mint a Goethe-kor fiatal olvasói. Ha véletlenül meghoztam volna a kedvet a műhöz, egy élhetetlen, szentimentális fiatalember reménytelen szerelméről és öngyilkosságáról olvashattok ezen a helyen. Mármint azon, mert ezzel itt nem foglalkoznék.

A címet áttételesen illik olvasni. Nálam legalábbis. Egyetlen szó igaz belőle a mostani helyzetben, de erről majd később. Előljáróban Ádám és Éva kályhájánál kezdeném. A Prohászka OKG-ban töltöttem életem egyik legszebb nyolc évét. Az egyetemen még csak néhány tucat derűs hónapot töltöttem, de jobban állok, mint az egyszeri humorista, aki a BME-n életének egy derűs évtizedét húzta le. Hagyjuk.

 Szóval a Prohászkában/val jártam kórusba és kirándulni is, sok más hasznos tevékenységem mellett. Az előbbinek sajnos az érettségivel végeszakadt, az utóbbit kisebb megszakításokkal ma is űzöm. Októberben jártam utoljára egy jó kis kétnapos kéktúrán mostani meg néhány régebbi gimissel. Ott derült ki, hogy a kórus nélkülem is folytatta működését, éspedig meglepő sikerrel: december végére Németországot tűzték ki célpontnak. Ettől függetlenül felvetődött, hogy következő héten akár be is nézhetnénk, mert a kanári tar egyik oszlopos tagja nem tudott ott lenni. Egyfajta segítségnek indult a dolog, de végül saját örömünkre néztünk be Kikivel a próbára. Érkezésünket döbbent csend ugyan távolról sem, viszont annál nagyobb meglepetés fogadta. Persze Kiki hét, én öt éve nem koptatom a műintézmény padjait, de a felső tanári zeneteremmé alakulását mi is alig tudtuk szó nélkül hagyni. Örömmel konstatáltuk, hogy a régi darabok is szerepet kaptak a kórus repertoárjában, így mi is megcsillogtathattuk szunnyadó tehetségünket. Próba után jót beszélgettünk a hat tanítási órától megfáradott egykori tanárainkkal, majd jó hangulatban hazafelé vettük az irányt.

Úgy döntöttem befejezem a júliusban kimaradt események megírását, csak hogy teljes legyen a kép. Ehhez viszont szükségem lesz a laptopba eltárolt akkori adatokra, amihez most éppen nem férek hozzá. Ezért valami másról írok most.

Vajon miről?

Segítek, lesz köze az előzőekhez. Ha nem is sok.

Haladjunk visszafelé az időben. Ma még nem történt semmi.

Tegnap elég nehéz volt a referátum, szerintem életemben ennyit még nem készültem iskolai feladatra, mint most. Persze a tanár a sértődött kisgyereket játszotta, mert nem mentem hozzá konzultálni. Én is szeretem az értelmes embereket.

Tulajdonképpen 3-4 résztvevője van ennek a péntek 15-18h, szombat 10-18h között tartó blokkszemináriumnak. Sajnos, amilyen jó a téma (filmes), olyan rossz a tanár, és ezzel anyanyelvű kollégiáim is egyetértenek. Sértettség van benne, hogy kevesen vagyunk, mintha erről éppen mi tehetnénk. Nem ad visszajelzést, az ember sokszor nem is érzi, jót mondott-e. Fikázta az egyetemet is rendesen, hogy nincs rendes Nyelvi Labor, nem lehet felkészülni. Olyan kellemesen megcsömörlött profról beszélünk. 

Számomra a legrosszabb mégis az, hogy semmilyen szinten nem tolerálja azt, hogy külföldi ’vendégdiák’ vagyok, ennek megfelelő nyelvi szinttel. Nem AKART megérteni, mindig volt valami baja. Betűhibák a handoutban, szótévesztések. Pedig még át is nézettem egy német leányzóval, igazán nem sok hiba volt benne (A lányban sem.). Szóval az előadás közben vért izzadtam, hallgattam a kritikát órákon keresztül. Szerencsére a szünetekben a többiek bíztattak, hogy lehet ezt érteni, egy kis beleérzőképességgel, úgyhogy a végefelé már csak röhögtem a tanári kommenteken. Másképp nem is bírtam volna ki. Az utolsó két órát pedig (amit nem én tartottam) vegetálva, gyakorlatilag alvással töltöttem, de az vesse rám az első követ, aki nem fél, hogy szájonvágom :D

Az este jóval kellemesebben telt, megjavítottam például a bringámat. Egy hete nem használtam, nem volt 10 percem meghúzni a hátsókerék csavarját. Egy kis fékbeállítással megbolondítva most rendben is van a gépsárkány. Felültem rá, robogtam le a város felé, és valami hihetetlen szabadságérzés fogott el. Arra megyek, amerre akarok, addig, ameddig kedvem van, senki semmiben nem akadályozhat meg. Tényleg jó volt. Vettem pizzát, és a koliban elfogyasztottam, kellett már, hisz reggel óta alig ettem valamit.

Most már becsszó írok valamit, különben elsöpör a közfelháborodás második hulláma. (Már várom az elsőt.)

Elöljáróban annyit, h 3 fellépés sok egy napra, de nem ez a legnagyobb baj. Jók lettek.

Érdekesen alakul az itteni táncos ’karrierem’. Úgy néz ki, hogy a jövő szerdai egyetemi rendezvénnyel kétféle (egymástól erősen különböző) táncegyüttesben is fel fogok lépni. Az egyik a bolgár néptánccsoport (Boyana), amire még biztos lesz legalább két próba. Valljuk be férfiasan: bonyolultságban körülbelül egy összetettebb moldvai táncra kell itt gondolni. Tehát megtanulható.

A másik a latin tánccsoport, ahol eddig (az oktatási metódusnak is köszönhetően) nem sokra jutottam, és még kérdéses a fellépés is. A jó szándék viszont részünkről maximális, kedden egy órát gyakoroltuk párommal az eddig tanult tangó(!) figurákat. Nem reménytelen, de azért ez már nagyobb bevállalás.

És, ha már fellépés: meg is néztem egyet. Mégpedig Kafka Amerikáját a Városi Színházban. Trombitával közreműködött és a jegyet szerezte: Gábor… Nem sűrűn járok egyedül színházba, pláne Németországban nem. A darab bonyolultságát jól mutatja, hogy aki nem olvasta, az nemigen tudja hova tenni a cselekményt. Nekem szinte ez az egyetlen magyar nyelvű könyvem itt kint, szóval képben voltam, de tényleg nehezen fogyasztható műre tessék gondolni. A rendezés elég alternatív volt, de nagy élmény, nagyrészt értettem a fejleményeket. Elég nyomasztó darab, nem felszabadultan jön ki az ember, de az biztos, hogy elgondolkodtat.

Utána még beültünk egy sörre, elbeszélgetni a világ múlandóságáról.

Igazából dzsungelnek itt a beton, az esőt meg produkálja az időjárás, ha érted, mire gondolok. Utoljára Székelyudvarhelyen jártam, ahol minden nap menetrendszerűen érkezett a felhőszakadás. Ez itt azzal lett nehezítve, hogy kiszámíthatatlan, de ritkán hagy ki egynél több napot. Ennyit a miheztartás végett.

Hétfő reggel korán indítottam a napot. Reggel 6-kor. Ez olyan szinten tűnt szentségtörésnek, hogy alig bírtam kimászni az ágyból. (Ezt a teljesítményt azóta sem sikerült megismételni.)De végül rávettem magam, mert 7-re fel kellett érnem a dombon álló kápolnába, ahol Gábor napi rendszerességgel teszi tiszteletét. Reggel 7-kor. Hagyok időt.

Hogyan találtam meg a műintézményt?

Gábor magyaráz: …és a kukák mellett fel a lépcsőn, majd jobbra a 3. ház.

én: Van rajta kereszt?

Gábor: Persze, hogy van. Úgy néz ki, mint egy villámhárító, nem egy nagy eresztés...

A mise családias volt, már amennyiben mi voltunk a gyerekek, és mindenkire jutott 2-3 nagyszülő. Közben a Művészúr legnagyobb örömünkre kapott szakmájába vágó felkérést. A csípős levegő hamar magunkhoz térített, ezért a pékség után egyből a koleszba mentünk vissza. Ha ezt tudom, fel se kelek, meg lehetett volna az ágyba-reggeli. A szobám mérhetetlen mennyiségű látnivalójának megtekintése után átgurultunk Scheidt-ba, ahol egy ott lakó magyar ’bácsival’ töltöttük a délelőttöt. Rövid tekerés után hosszas Bullozás következett, egy kis frizbivel megbolondítva. A Pál utcai fiúk golyózása ehhez képest… Irtó jó hangulat volt, mindenki a 2./3. gyerekkorát élte, kivéve persze egyeseket, akik még nem hagyták el az elsőt sem. Elég az hozzá, hogy rekordidő alatt értem vissza órára, mert az ugye szent, nem késsük csak úgy le. Az esti foci a jó időre való tekintettel ismét elmaradt.

Az utazást követő vasárnap sem telt eseménytelenül. Szerencsére nem kellett korán kelnem, mert az esti misét céloztam be magamnak. A nap érdekes eseményei az estére korlátozódtak. A mise a szokásos volt, bár még mindig nehezen térek napirendre a nyugdíjkorhatárt betöltött aktív ministránsokon. Van egy idős bácsi, aki rendszeres nyomja a hülyeséget, igen vicces stílusban, abszolút saarlandi tájszólásban, szóval egy szót nem értek belőle. Általában nem is baj.

Mise után megjött a többi ministráns is a környékről, és kartonszámra kezdtük osztani a gyertyákat. Hogy miért? Mert pünkösdvasárnap éjjelén tartják itt a „nyitott templomok éjszakáját”. Éjfélig nyitva tartanak ezek az intézmények, be lehet menni körülnézni, meggyújtani a gyertyát, ismerkedni a szituációval. Szóval misszió. Nálunk elmélkedés, meditatív zene (élő hárfamuzsika is!) volt a program, szerintem jól sikerült és sokakat tudtunk megszólítani. A főtéren jártunk kettesével-hármasával, a „Megajándékozhatlak egy gyertyával?” kifejezés a végére már egész jól ment… Közben beugorhattunk egy pohár üdítőre a melléképületbe, mert 18.30-tól 0.00-ig eltelik egy pár óra azért. A záró dicséretre ismét kerestek pár ministránst, ami a jelenlévők tömegétől függetlenül nehezen akart összejönni. Mindenki fáradt, nyűgösnek tűnt, de végül meglett a szükséges létszám. Én mentem, meg is égettem magam a tömjénezővel.

Éjfél után tartottunk még egy gyors kört tapasztalatcsere címszó alatt. Ezt az időt már inkább a német-magyar szavak hasonlóságának elemzésével töltöttem néhány hasonlóan fáradt kollég(in)ával.

Itt ismerkedtem meg Gáborral, aki évek óta kint él Németországban, jelenleg Saarbrückenben keresi a kenyerét profi trombitásként az állami színház/operaházban. Nagyon jól összebarátkoztunk, több közös programot is csináltunk azóta. Azzal kezdtük, hogy még beültünk egy vendéglátóipari egységbe hajnali kettőig. Utána már csak békésen haza kellett bicikliznem, szóra sem érdemes.

Mise után megjött a többi ministráns is a környékről, és kartonszámra kezdtük osztani a gyertyákat. Hogy miért? Mert pünkösdvasárnap éjjelén tartják itt a „nyitott templomok éjszakáját”. Éjfélig nyitva tartanak ezek az intézmények, be lehet menni körülnézni, meggyújtani a gyertyát, ismerkedni a szituációval. Szóval misszió. Nálunk elmélkedés, meditatív zene (élő hárfamuzsika is!) volt a program, szerintem jól sikerült és sokakat tudtunk megszólítani. A főtéren jártunk kettesével-hármasával, a „Megajándékozhatlak egy gyertyával?” kifejezés a végére már egész jól ment… Közben beugorhattunk egy pohár üdítőre a melléképületbe, mert 18.30-tól 0.00-ig eltelik egy pár óra azért. A záró dicséreten ismét kerestek pár ministránst, ami a jelenlévők tömegétől függetlenül nehezen akart összejönni. Én mentem, meg is égettem magam a tömjénezővel.

Éjfél után tartottunk még egy gyors kört tapasztalatcsere címszó alatt. Ezt az időt már inkább a német-magyar szavak hasonlóságának elemzésével töltöttem néhány hasonlóan fáradt kollég(in)ával.

Itt ismerkedtem meg Gáborral, aki évek óta kint él Németországban, jelenleg Saarbrückenben keresi a kenyerét profi trombitásként az állami színház/operaházban. Nagyon jól összebarátkoztunk, több közös programot is csináltunk azóta. Azzal kezdtük, hogy még beültünk egy vendéglátóipari egységbe hajna

Ez lenne Strassbourg. De nem a leglényegesebb, akit bővebben érdekel, annak a wikipédiát tudom javasolni. Az egyetem szervezésében jártam ebben a szép régi városban. A reggel hatos kelés után pont sikerült elérni a buszt, még poénkodtak is velem a konyhában a lengyel lányok, hogy nem most kéne elkezdeni reggelizni, amikor ők indulnak a buszhoz. A busz késése miatt a vonatot is nehezen értük el. Az út felén álltam, mert a vonatok az esztergomi Siemens mintájára (vagy fordítva, végülis ez a márka gyanúsan német eredetű) sok álló és kevés ülőhellyel van felszerelve. A helyszínen két részre oszlottunk, két külön idegenvezető aktív közreműködésével jártuk be a várost, a Notre Dame érintésével. Helyettem beszéljenek inkább a képek. A bő két órás szabadidőben a már korábban megismert 4 grúz és egy bolgár lánnyal néztük meg a mai politikai élet jelentős épületeit, igen jó hangulatban, a villamoson nem keveset bliccelve. Aztán a hajókázásról persze késtünk 10 percet, úgyhogy magunknak fizettük ki a túra ezen részét. Szép város Strassbourg, egy órás hajóúton csodáltuk meg a nevezetességeit, de nem hagyott elég mély nyomot. Utána egy múzeumban sikerült rátalálnunk a csoport pontosabb tagjaira. Itt már egész összeszokott kis csapatként tettük túl magunkat az egyszeri német parasztember hagyományain. Hasonló dolgok otthon is csak mérsékelten hoznak lázba, most még a (német) feliratok szinte teljes hiánya is bezavart a megértésbe.

A hazaindulásig fennmaradó bő 2 órát fagyizással, ajándékvásárlással, meg főtéri aktív dögléssel telt. Hihetetlen, hogy az emberek fogják magukat, és egy napsütéses délutánon megtöltik a főteret mindenféle tevékenységgel. Verklitől kezdve a hobbi-jellegű gitár együttesen át a kéregetőkig mindenki képviseltette magát. Egy rövid széki sűrű lecsengetésén kívül igyekeztem nem nagyon felhívni magamra a figyelmet.

A vonatot sikeresen elértük és egy idősebb férfin kívül szinte senkit nem kergettünk az őrületbe. Kellett neki már korábban a mi 4es ülésünket választani?

Hullafáradtan értünk be a koleszbe majd’ 22 óra magasságában.

Összességében a város miatt kevésbé, de a társaság, illetve a jó hangulat miatt abszolút megérte ez a nap a rászánt időt és pénzt. Megyek legközelebb is, valahova a Rajna-partjára lesz a túra. Egy osztrák kollégával beszélünk most épp róla, szerintem jó lesz. Még a csajok nélkül is.

Összegyűjtöttem pár különlegességet itteni tapasztalataimból. A kínálat még bővülni fog. Lássuk!

• Az órák végén (ea./szem.) a diákok az asztal kopogtatásával (’tapssal’) köszönik meg a fáradozást
• A menzás étkezés a diákigazolvány pénzfeltöltésével történik (meglepő módon itt működik a csipkártyás rendszer, pedig nem is látszik a kártyán)
• A menza olcsó (2,1 Eur), nagy adag (leves, hús-köret, savanyú, desszert), csak kicsit egyhangú és ízetlen. Mégis messze übereli az otthoni nagyátlagot. Van vegetáriánus menü is.
• A kolesz konyhájából, ill. hűtőjéből rendszeresen ellopják az élelmiszerünket (sajnos vki a folyosóról), nehéz ellene védekezni, és nagyon bosszantó.
• Az egyetemi programlehetőségek (filmklub, színjátszó csoport, egyes nemzetek estéje, utazások) messze meghaladják az otthoni bármely egyetem kínálatát
• A busz még véletlenül sem a megálló-táblánál áll meg, hanem előtte-mögötte
• Az egyetemisták diákigazolványukkal az egész tartomány bármely járművén ingyen utaznak
• Ezekre a járművekre a kerékpár díjmentesen felrakható (vonatra, buszra is!)
• Van kerékpárút (!), a kerékpárosokat előzékenyen elengedik, nem szorítják le kereszteződésben sem
• A bevándorlók tömege miatt nem árt mindent rögzíteni, de a trükkös lopások itt kevésbé elterjedtek
• A válság miatt nehéz munkát találni, de akinek van, az megél belőle
• A hajléktalanok maguknak választják ezt az életformát, az állam lakást, és az élethez elegendő pénzösszeget bocsát rendelkezésükre
• Az italok betétidíja néha magasabb a beltartalomnál, mindenféle üveget vissza lehet váltani
• Az élelmiszerek nagyátlagban hasonló áron kaphatók, mint otthon
• Saarbrücken sokszor cserélt gazdát Német-, és Franciaország között (Elzász-Lotharingia), emiatt sokkal nyitottabbá váltak az újítások, más nézőpontok felé
• Emiatt rendkívül liberális a város, a lakosságnak csak mintegy 8%-a templomba járó katolikus. Relatíve szegényebb terület, mint a többi nyugat-német tartomány. Viszont rendkívül nyitottak mások felé (ezt magamon is tapasztalom).
• Emellett sok pénzt adnak ki jóléti cikkekre, főleg ételre-italra. A főtéri éttermek, kávézók esténként zsúfolásig tele vannak, pedig áraik nem éppen vendégmarasztalóak. Érződik a francia hatás.

Most pedig pár szó az itteni bazilika szokásairól. Akit nem érdekel, az „ugorgyon”…

• Ahogy írtam a nyitottság jellemző itt, engem a hívők seregében felfedeztek és beintegráltak. Ministrálni is akadály nélkül kezdtem el, segítőkész volt bárki, akihez fordultam
• Itt lányok is ministrálnak
• A fiú-ruha az otthoni szerpap-áldoztató viseletéhez hasonlít
• Minden vasárnap van tömjénezés, intenzíven
• A pénzadományokat a ministránsok gyűjtik, de az „Isten fizesse meg!” nem divat
• Úrfelmutatáskor egy ministráns a kinti harangot is megszólaltatja 3x, a benti gongnak nagyon szép hangja van
• A ministránsok borvíz, és egyéb szolgálatok után a pap felé is meghajolnak
• Az „Isten Báránya” után a ministránsok megkapják Krisztus testét, majd a pappal egyszerre áldoznak. Ezután a borból is részesülnek, tehát számukra mindig teljes kétszín alatti áldozás van

Régóta terveztem, de most sem sikerült. Egyedül még egyszer nem is vágok neki. De jó tanulság, és élmény marad, mert ekkora bulit régen éltem át.

Egy többnapos szünet szombat délutánján (!) sikerült nekivágnom kétnaposra tervezett túrámnak. Előtte azért szóltam itthon (a koleszban…), hogy mit tervezek, jobb, ha tudnak rólam. Dupla bringatáska, polifoam, hálózsák, kétnapos portyafelszerelés. Ezt sikerült még a Plusban még egy adag ennivalóval. 2,5 l innivalóval és 2 kg almával megfejelni (1 euróért meg kellett venni a 2kg-os zacskót). Így felülről súrolta a 10 kg-t a felszerelésem súlya. Nagyjából belőttem, hogy merre akarok menni, amiből aztán egész más lett, de teljesen mindegy volt. Az első 10-15 km-es szakaszt ismertem, ami utána jött, az a meglepetés erejével hatott. Még úgy is, hogy már barátkoztam a térképpel, és tudtam, hogy a dupla nyilacska egy országúton kaptatót jelent. Csomaggal kevésbé volt vicces, de a mezőségi sokat dobott a lelkesedésemen. Képet nem sokat csináltam, mert az elem megint nem akarta a jót. Fél 8 körül találtam egy szimpatikus bringautat, amire le is tértem a főútról. Utána kezdtem el szállást keresni. Jó helynek tűnt, nem messze egy falutól, sok földút keresztezte a sávot, de én csakazértis bemásztam a dzsindzsába, jobb helyet keresni. Végül egy magasles megnyugtató közelségében véltem felfedezni nyughelyemet. Megvacsoráztam, olvastam egy keveset a kötelező Stuart Maria-ból, és a bringa/csomagok lezárása után bevackolódtam a bozótba. Fél 10 után kezdtem próbálkozni az alvással. Közben feltámadt a szél, és ijesztően esőre állt az idő. Sátram persze nem volt, ez nem fért bele a 15 kg-ba. Egy bő óra után jutottam arra, hogy nem bírok elaludni, lehet, hogy szakadni fog az eső, induljunk el hazafelé. 11 előtt pár perccel már úton voltam, hajnali egy magasságában értem vissza a kollégiumba. Ez a két óra volt a legütősebb az utóbbi pár hétben. Volt első-hátsó világításom, de ezt itt és most inkább ne feszegessük. Éppenséggel pislákoltak, de az első fényforrást helyettesítő fejlámpám helyzetjelzésen kívül kevés dologra volt alkalmas. A láthatósági mellény, bukósisak, és egyéb polgári rettenetek teljes mellőzésével, vidám (nép)zeneszó mellett vágtam neki a bő 30 km-es távnak. Az út boldogabbik felét ismertem már. A közben becsatlakozó bringaút jó szokásához híven bevitt az erdőbe, ahol a nullához konvergáló világításom éppcsak a jelzőtáblák ezüstös csillogását engedte észlelnem. Mindez 18-20%-os emelkedő közben, éjfél magasságában, teljesen ismeretlen helyen. A legjobb rész mégis az utolsó 10 km volt, ahol az autópálya mellett (Nem, nem mentem fel rá! Nem vicces…) haladó bicikliúton robogtam gyakran komoly lejtőkön és kanyarokon keresztül a kivilágítatlanság majdnem teljes tudatában. Saarbrückenbe visszaérve már tényleg csak kicsit tévedtem el. De a 1,5 l Trendy Orange (29 cent+25 cent betétdíj a műanyag üvegre [ezeknek tényleg elgurult a gyógyszerük]) és a tábla csoki (35 cent, Bp-en is kapható, asszem drágábban) végül megtették együttes hatásukat.

Hazaértem. Rég éreztem magam ilyen jól sivár kis szobámban, mint akkor éjjel.

Meglepő és mulatságos. És alapvetően jól telt. Igazából minden napra jut egy jó élmény. Hétfőn a tanítás mellett (ez csak a szülőknek) élmény volt az esti foci. Hőguta volt (az itteni 30 fok annak tűnt a 18 fokos záporesőkhöz képest), sokáig úgy tűnt, hogy nem jönnek el a srácok, de végül csak összehoztuk. Most voltak ügyesebb játékosok is, úgyhogy – legnagyobb meglepetésemre - nem sok gólt rúgtam. De jó volt a hangulat, tényleg sportszerűek a srácok, a söprögetőt is beleértve (ez rendszerint én voltam). Szóval igen. Kezdem érteni, miért használják ennyit az ’Also’ (=szóval, tehát) kifejezést a németek. Nekem azért ettől még nem kéne.

Kedden elmentem a vasárnap templomban felejtett bringámért, és ha már ott voltam, ministráltam is egyet. Egyedül. Mint kiderült, a csütörtök kivételével ritkán van fix ministráns, jó hogy arra jártam. Igazából csütörtökön én is be vagyok osztva, de akkor megy egy megbízható leányka is rajtam kívül. Aznap nem voltam, mindjárt kiderül, miért. És mielőtt elfelejtem, a kedd-szerdai asztalitenisz edzések is magas színvonalúak. Régen sosem tudtam volna elképzelni, hogy ebben le lehet izzadni, de most sikerül. Rendszeresen. Szóval nagyon szeretem, technikailag is sokat ad, mivel tanítanak. Csak pofátlanság fekete talpú cipővel összekoszolni a tornaterem padlóját.

A szerda esti diákszínpad végre megtelt élettel. Jött még 6-8 ember a korábbi 5-höz, és így már talán értelme is lesz a dolognak. Jó a hangulat, sok az anyanyelvű páciens, tehát van szakmai szempont is. És a játékok, amik előfordulnak, kicsit a cserkész drámajátékokat juttatják eszembe.

Csütörtökön megnéztem Hitchcock Vertigóját, persze németül egyetemi szervezésben. Felvetődött a kérdés, hogy angolul vagy németül nézzék, de szerencsére győzött a helyiek mindent elsöprő lustasága, meg én is igyekeztem odatenni magam. Nem az angol mellé. (Bár megjegyzem, azt is értettem volna. Ennyire. Jól.) Tényleg jó film, aki teheti, nézze meg!

Innen mentem a társastánc kurzusra, ami sajnos nem váltotta be a hozzáfűzött reményeket. Az állandó partnerem Berlinben időzik. Akivel táncoltam… Hát igen… Izé… Na…

Csak kinyögöm. Szóval nagyon szép lány volt. Talán még most is az. Túlságosan is. De túl jó táncos. És még egy mosollyal sem tolerálta, hogy így alakult, velem ’kell’ táncolnia, külföldi vagyok (egyedül a csoportban), és nem táncolok rumbát, cha-chát, tangót (!) évek óta heti rendszerességgel. Tényleg lelkes vagyok, nagyon szeretek táncolni, szinte bármit, bármikor. De ha egy számomra ismeretlen táncot idegen nyelven kell elsajátítani, amikor részben a lábammal, részben a kezemmel vagyok elfoglalva, ehhez jön a német instrukció, egy túl csinos, de totál hideg és távolságtartó lány… Szóval hülye helyzet, de egyelőre elvette a kedvemet.

Mondjuk csak annyira, hogy a koleszbe visszaérve a konyhában egy tényleg fergeteges mezőségit ropjunk az éppen beérkező folyosótársak nagy örömére. Na, az tényleg jó volt. Hosszú várakozás után.

Most az előző rész tartalmából mesélnék el pár szóban egy utazást. A közönség kérésére szigorúan tényszerű, reális, viccelődés-mentes cikk megírása előtt állok. Megrendülve. Lássuk!

Tehát járok egy ’Schiller késői drámái’ c. szemináriumra, ahol lehetőség volt a fent nevezett költőfejedelem szülővárosának, illetve –házának megtekintésére. Marbach (am Neckar) Stuttgarthoz esik közel, 200 km jelenlegi tartózkodási helyemtől, és jó eséllyel még most is csak porfészek lenne, ha nem alakult volna úgy, hogy Goethe ellentmondásos barátja itt látja meg a napvilágot. (Tudom, semmi viccelődés) Ennyit a költészet és a városiasodás párhuzamáról, és most beszéljenek a tények.

4,5 Euróba (+saját étkezés) került az egész nap. Rendesen megtámogatták az egyetemről, mert ez a pénz 30 km utazásra se lenne elegendő. Busszal. Hajnali fél 8-kor találkoztunk a szállásomtól mintegy 600m-re fekvő buszterminálon. Ez a kifejezés nem kicsit nagyképű, mert olyan még nem fordult elő a Campus történetében, hogy 3 busznál több állt volna bent eme létesítményben. Ehhez képest a Ferenciek terén fekvő buszmegálló nemzetközi buszpályaudvar. Hagyjuk.

Ott akadtam el, hogy szakadt az eső. Vagy ezt még nem írtam? Szóval szakadt. Nem baj, utolsóként megérkeztem a buszhoz (félig üresen mentünk), betámolyogtam az első szabadnak látszó ülésre és álomba szenderültem. Volna. Ha a sofőr nem kezdi el mondani, hogy ’Nagyon szép jónapokat kívánok, hajlé… Nem! Ez egy másik járat. És ott se a sofőr szokta mondani. Azaz előadta, hogy baleset esetén ki merre meneküljön, egyébként napsütéses, vidám együttlétet kívánt mindenkinek. Ekkor már mindenki aludt, még 3 óra múlva is, amikor kaptunk egy kis ismertetőt és várostérképet a nevezetességekről, majd 2 csoportra oszlottunk és könnyes búcsút vettünk egymástól egy pár órára.

Velünk tartott a mintegy 26-28 éves Dozent (nevezzük tanító bácsinak) és egy 65 felett járó „diák”, aki rendkívüli népszerűségnek örvendett állandó megjegyzései, tudálékossága, és meglehetősen egyéni öltözéke miatt. Hogy az ilyenek nem tudnak otthon ülni a Tv előtt? Gonosz vagyok. És ott is az voltam, mert ezzel a megjegyzéssel csapódtam hozzá egy 2 fiú-1 lány alkotta csoporthoz. Szerencsére nyitottak voltak magas nyelvtudásomra, és intelligens megjelenésemre, és egész nap nagyjából együtt maradtunk. Közben megnéztünk egy-két nevezetességet, név szerint egy tornyot, a szülőházat, a modern irodalom múzeumát, meg még valamit, aminek erős könyvtárbeütése volt, de már olyan fáradt voltam a németek nemzeti nyelvétől és az egész napos mászkálástól, hogy már csak vonszoltam magam. Közben még néhány lánnyal beszédbe elegyedtem, aranyosak voltak, de a dugó valami speciális formáját nem tudták szegény árva külföldinek megmagyarázni. Nem, nem a bor dugójára gondoltak. Én sem.

Hazafelé minden volt, égszakadás-földindulás, baleset, izgalom. De azért a várt érkezési időpont után 2,5 órával vidáman szálltunk le a buszról. A többiről meséljenek a képek.

Jó, nem úgy, nincs para. Csak kipróbáltam az aszfaltot, ha már Németországban úgysem kell fizetni érte.* A dolog szépségét az adja, hogy ezt kerékpárral tettem. És bár külön fizetni nem kell érte, az autópálya a kerékpárosoknak (a KRESZ szerint) tabu! Bennem megvolt a jó szándék.

Békésen tekerek hazafelé. Idő: péntek este nyolc környéke. Hely: Saarland DK-i csücske, az egyetemtől relatív kis távolságra. Szereplők: Darázs, bicikli, (csomag), autósok, meglepetés. Gondoltam rövidítek. Aki már volt velünk biciklitúrán, nyáron Pitter bácsiékkal, az tudja, hogy ez a döntés a legritkább esetben jelent jót. Helyzettől függően 5-10-15 plusz km-re volt kilátása a résztvevőknek. Itt a hazaérkezést másképp nehezítettem meg magamnak.

Szóval látom, hogy rossz irányba megyek. Előfordult már mással is. Ekkor feltűnt egy tábla: Saarbrücken (autópálya-jel), alatta más színnel: kisfalu, egyetem balra. Na, mondom, ezt az utat nekem találták ki. Gyorsan rákanyarodtam, előre örülve a gyors hazaérkezésnek. Örömömet az „autóút” tábla feltűnése sem lohasztotta le. Párszáz méter múlva viszont újabb felhajtó jött, és pedig az autópályáé. Nem volt visszaút (lett volna, de nem érdekelt), mentem szépen tovább. Úgyis mindjárt hazaérek, nem lesz ez hosszú.

50 m békés leállósávozás után (ilyen persze csak a mesében van, a német autópályák ezen szakaszán nincs) lassít mellettem egy szürke színű, az oldalán zöld csíkkal megjelölt Mercedes Vito kisbusz, a felirat ordít róla: POLIZEI. Ekkor kezdtem aggódni. A fakabát udvariasan valami ilyesmit mond: „ez gyorsforgalmi út!” Mire én: „Bocsánat!”. Leszállok, elkezdem visszafelé tolni a kétkerekűt, hátra se nézek. Az autók 90-110-es tempóval húznak el mellettem, de tolom a gépet rendületlenül. Visszaérek a felhajtóra, lejövök az útról, nézem a térképet. Nagy kerülő lenne másfelé. Nem baj, külföldi vagyok, nem ismerem a szabályokat, nekifutok még egyszer. Ez (gondolom magamban) nem Magyarország, h a rend éber őrei a lehajtón várják, hátha mégis újrapróbálkozom az autópályával.

Tényleg nem vártak.

Innentől már egyszerű volt az út hazáig, végig bicikliúton…

*Igaz, hogy az autópályáért konkrétan nem kell fizetni, de a gépjármű-fenntartás járulékos költségeiből bőven bejön az autópályadíj (is). Tudom, mesélték.

Ez most tényleg az volt, hiába gondolod azt, hogy ennél azért jobban ismersz. Tanultam. Igaz, inkább csak bruttóban volt sok, mert ezer más dolgot csinál közben az ember, de közelítek a készhez. Egy dolgozat esetében.

Nagyon sokat segítettek otthonról, nekik szívből köszönöm: Dóri, Hanna, Gergő…

Közben egy keveset bringáztam is, mondhatni háromszor jártam meg vele a várost: szombaton vásárolni, vasárnap meg kétszer a bazilikában. Nem, még nem üdvözültem. Belátható időn belül nem is fogok. A történet röviden a következő:

Reggel a f10-es misén szokás szerint ministráltam, majd elég sokáig ott maradtam beszélgetni Werner úrral, meg a ministránsokkal. Közben meghívtak az esti orgona koncertre. Nem, nem hallottam belőle egy hangot sem (kultúra…). Viszont négy ministráns-társammal pult-szolgálatot láttunk el a koncert végeztével. Semmi különös, kis létszám, pénzt szedni nem kellett, mert a művész családja állta a cechet. Mindenki azt és annyit ihatott amennyit akart. Mi is. Folyamánya: rég nem ittam össze ennyi marhaságot két óra alatt, de nem kell semmi rosszra gondolni, mert ezt főleg üdítőből tettem. Hja, kérem, ha valaki a szakadó eső biztos tudatában biciklivel vág neki az útnak, az ne igyon sokat, mert megállítják a rendőrök. Komoly hely ez.

Közben jól elviccelődtünk, de az i-re a pontot a fejenként 10 eurós jutalom tette fel. Az első legális keresményem. Na, erre azért nem vagyok büszke… Márminthogy az első.

…égtem. Tegnap este átjött Ricardo, a spanyol bringás haverom (előzmények a továbbiakban), hogy szombaton mennek Franciaországba jópáran bringázni az Erasmusosok közül. Nincs-e kedvem velük tartani? Persze, hogy örültem neki, mondtam, rendben, találkozzunk 9.40-kor, hogy legyen időnk 10-re leérni a Johanneskirchéhez (János templom).

Másnap reggel pislogtam párat 7 körül, aztán 8.30-kor, míg végül 9.40-kor határozott kopogásra riadtam fel. Mindjárt sejtettem, hogy honnan fúj a szél. Na, mondom, ez már felejtős, inkább ne is keljünk fel, majd elmegy. Nem ment el. Kopogott másodszor, hangosabban. A harmadikat már kertvárosban is hallhatták, ezért gondoltam felkelek, nehogy ránk csődítse az egész folyosót. Pizsamában, sűrű bocsánatkérések közepette jó utat kívántam neki, és elbúcsúztunk.

Ezek után asszem várhatok arra, hogy mikor hív legközelebb. Mentségemre legyen mondva (persze nem az, de jól hangzik), hogy jövő hétre le kéne adnom egy házidogát, amivel igencsak gyengén állok. Na, majd most.

Ja, és az előzmények: a sráccal múlt héten futottam össze, láttam, hogy van bringája, szimpatikusnak, és megfelelően sportosnak tűnt, hogy velem tarthasson egy túrára…  A későbbikben (múlt vasárnap) kiderült, hogy tényleg jófej és nyitott, de ő sem bringázta még körbe az Egyenlítőt. Na jó, még én is csak gyúrok rá. Szóval emelkedőkön aranyosan szenvedett a 6 sebességes parasztkergetőjével, aminek persze a nyerge is (kezdők jó szokása szerint) lejjebb volt 20 cm-vel az ideálishoz képest. Ezért időnként cseréltünk, hogy legyen meg a haladás érzete is. Sajnos ezek után a visszacsere is szükségesnek látszott, mert még szeretném használni a váltómat az elkövetkező 2,5 hónapban mindenképp, és ezt az ő váltókezelési technikája hosszú távon nem tette volna lehetővé.

De jó poén volt, pont vihar előtt 1 perccel értünk haza, lesznek majd képek, ha feltöltöm őket.