Régóta terveztem, de most sem sikerült. Egyedül még egyszer nem is vágok neki. De jó tanulság, és élmény marad, mert ekkora bulit régen éltem át.

Egy többnapos szünet szombat délutánján (!) sikerült nekivágnom kétnaposra tervezett túrámnak. Előtte azért szóltam itthon (a koleszban…), hogy mit tervezek, jobb, ha tudnak rólam. Dupla bringatáska, polifoam, hálózsák, kétnapos portyafelszerelés. Ezt sikerült még a Plusban még egy adag ennivalóval. 2,5 l innivalóval és 2 kg almával megfejelni (1 euróért meg kellett venni a 2kg-os zacskót). Így felülről súrolta a 10 kg-t a felszerelésem súlya. Nagyjából belőttem, hogy merre akarok menni, amiből aztán egész más lett, de teljesen mindegy volt. Az első 10-15 km-es szakaszt ismertem, ami utána jött, az a meglepetés erejével hatott. Még úgy is, hogy már barátkoztam a térképpel, és tudtam, hogy a dupla nyilacska egy országúton kaptatót jelent. Csomaggal kevésbé volt vicces, de a mezőségi sokat dobott a lelkesedésemen. Képet nem sokat csináltam, mert az elem megint nem akarta a jót. Fél 8 körül találtam egy szimpatikus bringautat, amire le is tértem a főútról. Utána kezdtem el szállást keresni. Jó helynek tűnt, nem messze egy falutól, sok földút keresztezte a sávot, de én csakazértis bemásztam a dzsindzsába, jobb helyet keresni. Végül egy magasles megnyugtató közelségében véltem felfedezni nyughelyemet. Megvacsoráztam, olvastam egy keveset a kötelező Stuart Maria-ból, és a bringa/csomagok lezárása után bevackolódtam a bozótba. Fél 10 után kezdtem próbálkozni az alvással. Közben feltámadt a szél, és ijesztően esőre állt az idő. Sátram persze nem volt, ez nem fért bele a 15 kg-ba. Egy bő óra után jutottam arra, hogy nem bírok elaludni, lehet, hogy szakadni fog az eső, induljunk el hazafelé. 11 előtt pár perccel már úton voltam, hajnali egy magasságában értem vissza a kollégiumba. Ez a két óra volt a legütősebb az utóbbi pár hétben. Volt első-hátsó világításom, de ezt itt és most inkább ne feszegessük. Éppenséggel pislákoltak, de az első fényforrást helyettesítő fejlámpám helyzetjelzésen kívül kevés dologra volt alkalmas. A láthatósági mellény, bukósisak, és egyéb polgári rettenetek teljes mellőzésével, vidám (nép)zeneszó mellett vágtam neki a bő 30 km-es távnak. Az út boldogabbik felét ismertem már. A közben becsatlakozó bringaút jó szokásához híven bevitt az erdőbe, ahol a nullához konvergáló világításom éppcsak a jelzőtáblák ezüstös csillogását engedte észlelnem. Mindez 18-20%-os emelkedő közben, éjfél magasságában, teljesen ismeretlen helyen. A legjobb rész mégis az utolsó 10 km volt, ahol az autópálya mellett (Nem, nem mentem fel rá! Nem vicces…) haladó bicikliúton robogtam gyakran komoly lejtőkön és kanyarokon keresztül a kivilágítatlanság majdnem teljes tudatában. Saarbrückenbe visszaérve már tényleg csak kicsit tévedtem el. De a 1,5 l Trendy Orange (29 cent+25 cent betétdíj a műanyag üvegre [ezeknek tényleg elgurult a gyógyszerük]) és a tábla csoki (35 cent, Bp-en is kapható, asszem drágábban) végül megtették együttes hatásukat.

Hazaértem. Rég éreztem magam ilyen jól sivár kis szobámban, mint akkor éjjel.