Most az előző rész tartalmából mesélnék el pár szóban egy utazást. A közönség kérésére szigorúan tényszerű, reális, viccelődés-mentes cikk megírása előtt állok. Megrendülve. Lássuk!
Tehát járok egy ’Schiller késői drámái’ c. szemináriumra, ahol lehetőség volt a fent nevezett költőfejedelem szülővárosának, illetve –házának megtekintésére. Marbach (am Neckar) Stuttgarthoz esik közel,
4,5 Euróba (+saját étkezés) került az egész nap. Rendesen megtámogatták az egyetemről, mert ez a pénz 30 km utazásra se lenne elegendő. Busszal. Hajnali fél 8-kor találkoztunk a szállásomtól mintegy 600m-re fekvő buszterminálon. Ez a kifejezés nem kicsit nagyképű, mert olyan még nem fordult elő a Campus történetében, hogy 3 busznál több állt volna bent eme létesítményben. Ehhez képest a Ferenciek terén fekvő buszmegálló nemzetközi buszpályaudvar. Hagyjuk.
Ott akadtam el, hogy szakadt az eső. Vagy ezt még nem írtam? Szóval szakadt. Nem baj, utolsóként megérkeztem a buszhoz (félig üresen mentünk), betámolyogtam az első szabadnak látszó ülésre és álomba szenderültem. Volna. Ha a sofőr nem kezdi el mondani, hogy ’Nagyon szép jónapokat kívánok, hajlé… Nem! Ez egy másik járat. És ott se a sofőr szokta mondani. Azaz előadta, hogy baleset esetén ki merre meneküljön, egyébként napsütéses, vidám együttlétet kívánt mindenkinek. Ekkor már mindenki aludt, még 3 óra múlva is, amikor kaptunk egy kis ismertetőt és várostérképet a nevezetességekről, majd 2 csoportra oszlottunk és könnyes búcsút vettünk egymástól egy pár órára.
Velünk tartott a mintegy 26-28 éves Dozent (nevezzük tanító bácsinak) és egy 65 felett járó „diák”, aki rendkívüli népszerűségnek örvendett állandó megjegyzései, tudálékossága, és meglehetősen egyéni öltözéke miatt. Hogy az ilyenek nem tudnak otthon ülni a Tv előtt? Gonosz vagyok. És ott is az voltam, mert ezzel a megjegyzéssel csapódtam hozzá egy 2 fiú-1 lány alkotta csoporthoz. Szerencsére nyitottak voltak magas nyelvtudásomra, és intelligens megjelenésemre, és egész nap nagyjából együtt maradtunk. Közben megnéztünk egy-két nevezetességet, név szerint egy tornyot, a szülőházat, a modern irodalom múzeumát, meg még valamit, aminek erős könyvtárbeütése volt, de már olyan fáradt voltam a németek nemzeti nyelvétől és az egész napos mászkálástól, hogy már csak vonszoltam magam. Közben még néhány lánnyal beszédbe elegyedtem, aranyosak voltak, de a dugó valami speciális formáját nem tudták szegény árva külföldinek megmagyarázni. Nem, nem a bor dugójára gondoltak. Én sem.
Hazafelé minden volt, égszakadás-földindulás, baleset, izgalom. De azért a várt érkezési időpont után 2,5 órával vidáman szálltunk le a buszról. A többiről meséljenek a képek.
